12. fejezet ~ Leckeírás, szörnyű napok

Sziasztok! Köszönöm, hogy sok embernek tetszik a történet, köszönöm azt a hat feliratkozót, akik rendszeresen követik az eseményeket. Mivel péntek van, így íme az új rész. Nina továbbra sincs jelen, ezért ezt a részt is egyedül próbálom megírni. Köszönöm a sok támogatást Tőletek! <3

Ölel titeket:
                         ~ Watta Wilson☆

   Mivel Rob elhívott leckét írni, így mentem is délután. Természetesen én írtam meg, ő pedig lemásolta.
- Tudtam, hogy ezért hívtál - nyögtem ki nem valami kedves hangon flegma arckifejezéssel.
- Jaj, Mira, ne legyél már ennyire gonosz - csapott oda a fejemre egy füzettel.
Nem nagyon kellett több, fogtam egy párnát az ágyról és fejbe csaptam vele, majd kacagtam rajta.
- Aham... - morfondírozott Rob -, ha te így akkor én is! - Felvett egy másik párnát és hozzám vágta. Addig-addig játszottunk, míg felkerültünk mindketten az ágyra és úgy dobáltuk egymást. Úgy beleéltük magunkat, hogy egyszercsak a fiú hasán ültem.
- Szállj le, Mira! Kinyomod belőlem az ebédet! - szuszogta Rob, aki a derekam fogta.
A hangja kicsit olyan volt, mintha az ebéde vissza akart volna jönni, így megemeltem a hátsóm, de a fiú még mindig fogott. Szó se róla, jóképű, kedves, valamennyire izmos, jó testalkatú, de akkor is! Ezt nem teheti!
- Akkor eressz, ha nyomlak! - vágtam oda neki ösztönből, de a fiú nem eresztett.
- Ha lejjebb ülsz, akkor semmi gond nem lesz. - Ezzel a mondattal lejjebb irányította a derekam. Ott ültem, ahol nem kellene... Fusztrálva éreztem magam.
- Rob, ezt nem teheted! A szüleid?
- Ők dolgoznak, a bátyám bulizik, az öcsém pedig egyik haverjánál van. De te jobb vagy, mint egy számítógépes játék - sorolta az érveket.
Még jó, hogy jobb! Fiatal vagyok, sokak szerint csinos és elbűvölő.
- Maradj, drága! - kiérlelt, miközben egyre feljebb csúsztatta kezeit, a melleim felé. - Csak mos az egyszer.

Sosem gondoltam volna, hogy egy tizennégy, tizenöt éves fiúnak ez jár a fejében. Addig agyaltam, még megfogta a melleimet és elkezdte cirógatni őket.
- Mégis... Mit akarsz tőlem? - kérdeztem félve, elcsukló hangon.
- Hm... csak egy szexet szeretnék, semmi többet - felelte perverz vigyorral a ruhám gombjai felé tapogatózva. - Régóta sóvárgom utánad, kedves.
Köszi, biztató vagy! Ahogy ezeket a szavakat kimondta felpofoztam, gyorsan összeraktam a könyveim és már ott sem voltam, futottam hazáig.
   Nem tudom, ezt hogyan is képzelte... Mi vagyok én? Egy rongybaba, akit ide-oda lehet mozgatni és azt csinálni vele, amit csak akarnak? Hát nem! Van egy olyan tippem, hogy Rob küldhette a nyakláncot, de ebben nem vagyok annyira biztos, viszont az a kijelentés, hogy "Régóta sóvárgom utánad", az nagyon sokat elárul. Sokak szerint egy igazán szép csaj vagyok, de ennek nem hiszek. A rózsa az asztalon kezdett elhervadni, de még nem volt szívem kidobni.
   Még nem volt otthon senki, így letusoltam, majd odamentem a fiókhoz és a mélyéről kiszedtem a levelet, visszaültem az ágyamra és azt olvasgattam. Hűvösnek éreztem a levegőt, így lementem a földszintre a kandallóhoz azzal a szándékkal, hogy begyújtok, ám fát nem találtam.
- Na, remek! Most mehetek ki fáért! - dünnyögtem magamban, miközben megfogtam a kabátom, felhúztam a cipőm és kimentem az udvarra.
   Tágas kertünk volt hatalmas zöld területtel, melyet jelenleg hó fedett. A garázs mellett állt egy szín, ahol tároltuk az összedarabolt fákat. Méretre voltak vágva, tehát csak be kellett vinnem és raknom a kandallóba. Felnyaláboltam párat, majd bevittem a házba. Teleraktam a kazánt, meggyújtottam és néztem a melegen világító lángokat.
   Visszamentem a szobámba az ágyamra. Kis idő múlva már meleg is volt. Egyszercsak egy autó hangját hallottam, majd egy ajtócsapódást.
- Miranda, drága, itthon vagy? - Anya volt, szóval jobban jártam, ha lementem. De először a levelet kell eltennem. - Hol vagy már? Neked külön kérvény kell?
- Megyek! - kiabáltam az ajtóból a lépcsőn lefelé.
- Gyere vacsorázni - hallottam apa hangját az asztalnál, ami jól meg volt pakolva.
- Öm... nem vagyok most annyira éhes. Esetleg később, köszönöm - amint ezeket kimondtam felfutottam vissza az emeletre és kiálltam az erkélyre. Kis idő múlva hallottam, hogy nyílik az ajtóm.
- Mirandám, itt a va... - Félbehagyta a mondatot, letette az asztalra a tálcát és a rózsát nézte. - Honnan van ez a rózsa január közepén?
- A múltkor setáltam az utcán és a virágolttól egy pár méterrel arrébb találtam a hóban - hazudtam. Tudom, nem szép dolog, de meg kell menteni magam.
- Aha. Nem ártana kudobnod. Elég csúnya. Akkor jó éjt! - csapta be maga után az ajtót.
Ettem egy keveset majd lefeküdtem aludni.
   Másnap reggel a veszriasztás ébresztett s telefonomon, ugyanis elaludtam. Maradt nagyjából húsz percem rendbeszedni magam és odaérni a suliba. Nem értem rá szépen megfésülködni, agyalni a napi ruhámon, csak valamit kikaptam a szekrényből, fogtam a táskám, lerohantam a földszintre, felhúztam a cipőm és siettem a suliba.
   Mire odaértem addigra becsöngettek, nem láttam a fiúkat, amint a lányokat szekálják. Ahogy mentem fel az emeletre a többiek után, David megfogta a vállam.
- Szia, Mirus, beszélhetnénk? - kérdezte tőlem.
Rob Mirának hív, David pedig Mirusnak?! Ez felettébb érdekes.
- Persze, nyugodtan. Mit szeretnél?
- Akkor gyere velem! - rántott le a lépcsőről maga után és a csuklómnál fogva húzott a tornaterem mosdója felé. - Szóval csak annyit szeretnék, hogy esetlegesen lennél a barátnőm?
Na ne! Mindenki ezt akarja? Most már teljesen bele vagyok zavarodva ezekbe a fiúkba. Nem értem, hogy miért én kellek mindenkinek, mikor ott van Jane, vagy még hét lány.
- David, nézd! - kezdtem bele a mondandómba. - Nem akarom. Mondanék én igent, de nem akarom megkeseríteni egyikünk életét sem. Én erre nem állok készen.
Nem számítottam olyan reakciója, ami történt. David berántott a fiú mosdóba, becsapta az ajtót, nekilökött, teljesen hozzám simult és megcsókolt. Nem is tudom leírni, hogy ez milyen érzés volt. Dave nagyon jól, szenvedélyesen csókol. Szinte már fájt. Nem kellett több, eltoltam magamtól.
- Elég Dave! - kiabáltam vele, majd kimentem és rácsaptam az ajtót.
Nem értem, mi ütött most mindenkibe. Rob tegnap le akart velem feküdni, ma meg David megcsókolt. Valamelyik a kettő közül adta a nyakláncot. De melyik?
   Menet közben feljutottam a töri terembe, ahol már Elliot bent volt. Bekopogtam, de rejtélyes módon nem találtam bent senkit, csak őt.
- Jó reggelt! - köszöntem illedelmesen. - Szabad megkérdezem, hogy a többiek hol vannak?
- Szia nyuszifül, persze. Jött valami nő valahonnan és azt mondta kell neki az osztály segítsége és az osztályfőnökötök engedélyével elvitte őket. Még mielőtt megkérdeznéd: nem tudom hol lehetnek, tehát nem tudok neked ebben segíteni.
Zakójában írta a naplót, még így is elbűvölő volt. De mikor felnézett... oh, azok a gyönyörű, kék szemek! Nem csoda, hogy mindenki bele van esve.
- Aham, értem. Nem gond. Jó nekem itt is. Segíthetek valamit? - ajánlottam fel segítségemet.
- Ha már így mondod, akkor idejöhetnél mellém a papírokat dátum szerint rendezni.
   Sosem voltam egy tipikus titkárnő, de azért próbálkoztam. Közben Elliot nézett, majd megszólalt.
- Drágám, te miért vagy ilyen kócos? Mi történt, míg nem voltál itt?
A kis perverz. Ezt azért nem gondoltam volna.
- Tudja, reggel későn keltem fel és nem volt időm megfésülködni.
- Hm... és annak örülnél, ha miattam lennél kócos?
- Mármint... mire gondol? - néztem rá nagy szemekkel meglepetten.
- Ha valami oknál fogva kócos lennél miattam.
Na ne! Megint jön ez a perverz dolog?
- Egyébként, Mirandám, az a pulcsi rosszul áll rajtad. Úgy nézem fordítva van.

- Oh, köszönöm, hogy szólt. Azonnal megfordítom.
Kibújtattam a kezem a pulóver ujjából, majd a fejem felett levettem, ám a hajam beleakadt a gombokba.
- Várj, majd segítek! - szólt Elliot barátságos hangom, de az arcát nem láttam.
Hallottam, hogy közelebb jön hozzám, majd megfogta a derekam, ujjait fürgén egyre feljebb csúsztatta - hála Istennek a melleim elkerülve -, majd szép lassan a pulcsira tévedtek. Hallottam halk, édes kuncogását, amint a hajam simította el az útból. Éreztem meleg lehelletét a bőrömön, majd az kezeim között a zakója anyagát. Mindezt vakon. Mr. Barket megszólalt, megtörte a csendet.
- Próbáld meg levenni, azt hiszem megoldottam.
Újra megpróbáltam levenni, de most sikeres volt az akció.
- Köszönöm a segítséget - vetettem rá kedvesen egy gyors vigyort, majd újra felhúztam a ruhadarabot.
- Igazán nincs mit! Azért vagyok itt, hogy segítsek.