14. fejezet ~ Ajándékok halmaza

   Szépen teltek a januári hűs napok és éjszakák, igazán a bál óta nem történt semmi érdekes. Még mindig nem tudom, hogy ki lehetett az a srác, aki hazakísért. Sokszor még eszembe jut gyengéd tapintása, az erős karjai és izmos teste. Anyáék nem érték még haza, pedig már két hete távol voltak.

   Ugyancsak ballagtam a suliba reggel, mikor egy őrült biciklis majdnem elütött az úton.

- Jaj, elnézést, hogy majdnem nekimentem a néninek! - nézett rám a pici szipogó, kipirosodott arccal.

Alig látszott ki az arca a sapkából és a sálból, kicsi, kesztyűs kezeivel szorongatta a bicikli kormányát. Megesett rajta a szívem, pedig el akartam küldeni a búsba, hogy mit képzel magáról. Mosolyra húztam a számat, közelebb léptem hozzá, leguggoltam mellé és meggsimogattam a pici sapkás fejét.

- Semmi probléma, ne félj! Nem haragszom, de legközelebb légy óvatos!

- Nagyon aranyos és szép a néni. - Hamar odanyomta arcát az enyémhez és kaptam tőle egy hatalmas, cuppanós puszit, majd felpattant a járművére és elviharzott. Annyira meghatott, még akkor is, ha lenénizett.

   Amint beléptem a suliba Rob azonnal megrohamozott.

- Mirus, tudod mi van ma?

- Hm... péntek? - kérdeztem vissza, miközben megszabadultam a sálamtól és a sapkámtól.

- Nem tudod? - nézett döbbent arccal, én pedig nem értettem semmit. - Hát Valentin-nap!

- Jah, én az ilyeneket nem tartom számon. - Próbáltam kikerülni és letenni a kabátom, de nem tágított. - Most mit akarsz?

Azt az értelmetlen, semmitmondó vigyort le sem lehetett róla vakarni. Hirtelen előhúzott a háta mögül egy kicsi tábla csokit, tőle is kaptam egy puszit, majd a kezembe nyomta.

- Csak mert szeretlek! - kacsintott, majd elviharzott.

Oh, hát erre sem számítottam.

   Mentem fel az emeletre és Rose szinte a nyakamba ugrott. Mi ütött ma mindenkibe?

- Mira, Mira, gyere, siess! - kiabált elég hangosan megszokott vigyorával.

- Neked is szia, Rose. Mit szeretnél?

Megragadta a csuklóm és a szekrényünkhöz húzott és kiszedett onnan egy vörös rózsát, melyhez hozzá volt kötve egy levél és csodaszép betűkkel kívülre a nevem. Eloldottam a cérnát, megnéztem, mit rejtett a papír.

"Drágaságom! 

Jelenleg nem tudtam neked nagyobb ajándékot adni, így fogadd tőlem ezt a gyönyörű, vörös rózsát Valentin-nap alkalmából. Ne feledd: neked kell rájönnöd, ki is vagyok valójában."

Hm, ez meghatott. Erre nem is gondoltam volna sosem.

- Na, mi állt benne? - kérdezte Rose úgy, hogy majd kiesett a szeme, ahogy nézte a kezem.

- Konkrétan semmi érdekes. Csak annyi, hogy Valentin-nap van.

- Jah, hogy neked is van hódolód? - meresztgette szemöldökét perverz vigyorral.

- Konkrétan nincs közöd hozzá - tömtem bele zsebembe a papírt.

   Történelem órával kezdődött a nap. Elliot úgy mesélt, mintha átélte volna az első világháború előtti eseményeket. Viszont valahol csúnyán megfázott, mivel úgy tüsszögött, mintha egy náthás elefánt lenne. Christen megkapta most is.

- Christen, kérlek olvass!

Konkrétan negyvenöt percen keresztül már két hete, heti hat órában csak ő olvasott, de még elmondása szerint mindig bele van esve a tanár úrba és jelen pillanatban éppen megfelelni akar neki, visszacsempészni magát a kicsi kosárba, ahonnan kikerült. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog menni neki egyhamar.

   Amint vége lett az órának mindenki elkezdett pakolni, majd amint ki akartam lépni az ajtón, David visszahúzott.

- Mit akarsz már te is? - kérdeztem tőle, már mentem volna.

- Tudod, Mira, ma Va...

- Egy szót se többet! - utasítottam csendre a fiút. - Tudom, mi van ma.

- Akkor egy ajándékot akarok neked átadni. - Kicipzárolta táskáját és egy sárga rózsát húzott ki belőle egy tábla csoki társaságában. Ajj, Istenem, mit teszek én most? Itt van nekem ez a két fiú, akiket én egyáltalán nem szeretek, csak baráti szinten, meg ott van az a titkos valaki, akit még fel kell keresnem, és persze ott van az a lovag, aki a bál után majdnem megcsókolt. Ez így négy, én meg egyedül vagyok. Nem tudok ennyi felé szakadni, csak egynek mondhatom azt, hogy "igen, a tied leszek!". Az eddig úgy néz ki, hogy az álarcos, titokzatos ember a befutó. Annyira gyengéd volt... Mikor puha ajkait az enyéimre helyezte... Mikor átkarolta a derekam... Oh, Istenem!

- Nyuszikám, ki szeretnék menni! - Kiderült, hogy már egy ideje szólongat, de nem hallom. David tekintete nem valami tetszetős. Olyan szúrósan nézett Elliotra, szinte ölni tudott volna a pillantásával.

- Köszi, David, aranyos vagy. Igen, tanár úr, már megyek is. - vetettem rájuk egy gyors vigyort.

Miután elhagytuk a termet, a fiú megszólított.

- Hallod, Mira, mióta hív téged Mr. Barker "nyuszikámnak"?

- Hm... már vagy fél éve. Miért?

Az a tekintet nem tetszett nekem. David eszelt ki valami olyat, amit nem kellene.

- Ezren nem engedem! Megvédelek téged, ne félj! A tanár úr piszkos elméje nem fog bántani, mert nem hagyom! - felelte elszántan, összevont szemöldökkel.

- De David! Ez csak puszta kedvesség! - vágtam vissza gyorsan.

- Kedvesség, jah, kibaszottul! - felelte durcásan, test előtt összefont karral. - Én nem bízom benne, így nem hagylak téged vele egyedül. Félek, hogy bánt.

- Legyen úgy, ahogy akarod! - Forgattam a szemeim, mert nem értett meg. A tanár nem hülye, de neki hiába magyarázom, nem érti.